Vajon amikor keresztényekké leszünk, minden – múltbeli, jelenlegi és eljövendő – bűnünk egyszer s mindenkorra bocsánatot nyer? A Szentírás és az egyházatyák tanítása szerint nem. A Biblia sehol sem állítja, hogy jövőbeni bűneink meg lennének bocsátva; ellenkezőleg, tanítja, hogy így imádkozzunk: „bocsásd meg vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12)

Az Úr a gyónás által bocsátja meg a keresztség után elkövetett bűnöket: „Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket.” (1Jn 1,9). A kis vagy bocsánatos bűnöket megvallhatjuk közvetlenül Istennek, de a súlyos vagy halálos bűnök miatt, amelyek megszüntetik a lélek kegyelmi állapotát, Isten egy másik eszközt alapított a bűnbocsánatra, melyet egyszerűen gyónás, penitencia tartás vagy kiengesztelődés szentségének hívunk.

Ez a szentség az Istentől Krisztusnak adott megbízatásban gyökerezik, ti. hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani (vö. Mt 9,6). A tömeg, amely szemtanúja volt ennek az új hatalomnak „dicsőítette az Istent, hogy az embereknek ekkora hatalmat adott.” (Mt 9,8; figyeljünk a többes számra: „embereknek”). Feltámadása után Jézus átadta szolgáinak bűnbocsátó hatalmát a következőket mondván: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. … Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.”. (Jn 20,21-23)

Miután lehetetlen összes, naponta elkövetett gyarlóságunkat meggyónni, tisztában vagyunk vele, hogy a szentségi kiengesztelődés csak a súlyos vagy halálos bűnök miatt szükséges; de szükséges, különben Krisztus nem rendelte volna.

Az eltelt hosszú idő alatt megváltozott a szentségkiszolgáltatás formája. Az ősegyházban a nyilvános bűnöket (pl. hittagadás) gyakran nyilvánosan gyónták meg, de személyes bűnök esetében papnál végzett fülgyónásra mindig nyílt lehetőség. Egyszóval a gyónást nem magányban végezték, hanem „az egyházban”, amint a Didakhé (Kr. u. 100-110) tanúsítja.

Az elégtételt is inkább a feloldozás előtt kellett elvégezni semmint utána, ezenkívül sokkal szigorúbb is volt mint napjainkban (pl. abortuszért tíz év vezeklés általános volt a korai egyházban).

Az alábbi idézetek szerint a szentség alapja azonban változatlan maradt. Különös tekintettel arra a meggyőződésre, hogy a bűnösnek el kell végeznie gyónását és feloldozásban kell részesülnie mielőtt szentáldozáshoz járul mert, „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét”. (1Kor 11,27)

Didakhé (Kr. u. 100-110)

„Az egyházban valld meg botlásaidat és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz. Ez az élet útja. … Az Úr napján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok.” (4,14; 14,1)

A Barnabás-levél (Kr. u. 130)

„Ne okozz szakadást, sőt békítsd ki a viszálykodókat! Bűneidet valld meg! Rossz lelkiismerettel ne menj imádkozni! Ez a fény útja.” (19,12)

Tertullianus (†220)

„Hogy ezt a tettet [ti. a gyónást] annyian napról-napra halogatják, annak oka feltehetően az, hogy ezzel inkább a szégyenre emlékeznek, mint az üdvösségre, olyanok, mint azok, akik a test szemérmesebb részeit szorongatva kínlódnak, elutasítják az orvosok tudományát, s szégyenkezésükkel együtt pusztulnak el.” (A bűnbánatról 10,1)

Hippolütosz (170-235)

„[A püspök, aki új püspököt szentel, így imádkozik:] Mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja. … Áraszd ki most azt a hatalmat, amely tőled, fenséges Lelkedtől származik, melyet szeretett Fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál és amelyet ő szent apostolaira hagyományozott … áraszd ki szolgádra [ezt a hatalmat], akit a püspökségre kiválasztottál, hogy szent nyájadat táplálja, hogy feddhetetlenül szolgáljon mint főpapod, hogy szüntelenül, éjjel-nappal szolgálva engeszteljen a te színed előtt, felajánlja szent egyházad ajándékát és parancsod szerint a főpapság Lelke által elnyerje a felhatalmazást a bűnök megbocsátására.” (Az apostoli hagyomány 3)

Órigenész (184-254)

„Jóllehet nehéz és fáradságos dolog a bűnök gyónásban történő megbocsátása, amikor a bűnös … nem szégyenli az Úr papjának bűneit megvallani és nála gyógyulást keresni, csatlakozván ahhoz, aki így szól: «Azt mondtam: 'Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat!' S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet.» [Zsolt 31,5]” (Homília a Leviták könyvéről 2,4)

Cyprianus (†258)

„Az apostol [Pál] is ugyanezt tanúsítja, amikor mondja: « … Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét» [1Kor 11,27]. Mivel [akik nem tartottak bűnbánatot] mindezeket mellőzik és elhanyagolják; a bűn kiengesztelése előtt, a vétek megvallása előtt, még mielőtt a pap keze és áldozata által megtisztulna a lelkiismeret … merényletet követnek el az ő [Krisztus] teste és vére ellen, kezük és ajkuk még súlyosabban vétkezik az Úr ellen, mint amikor Őt megtagadták.” (A bukottakról 15-16)

„Mennyivel nagyobb a hitük, mennyivel több istenfélelmük van azoknak … Isten papja előtt őszintén megteszik lelkiismeretük beismerő vallomását … Testvéreim! Mindegyiktek addig vallja be vétkét, amíg ezen a világon van, amíg beismerése meghallgatható, amíg elégtételét és a pap általi megbocsátást az Úr elfogadja!” (uo. 28-29)

Ambrus (†397)

„Akik mindkettőt megkapták [ti. az oldás és a kötés hatalmát], azoknak vagy mindkettőt nyilvánvalóan szabad megtenniük, vagy biztos, hogy egyiket sem szabad. Az egyháznak mindkettőt szabad, az eretnekségnek egyiket sem szabad, ez a jog ugyanis kizárólag a papoknak lett megengedve. Helyesen igényli tehát az egyház, akinek valódi papjai vannak; az eretnekség nem igényelheti, mert nincsenek Istentől rendelt papjai.” (A bűnbánatról 1,2,7)

(Az eredeti írás további idézeteket is közöl, lásd itt: [http://...])

A valóságos jelenlét dogmája tanítja, hogy Jézus a szent Eukharisztiában szoros értelemben teljesen – testével és vérével, lelkével és istenségével – jelen van a kenyér és a bor színe alatt. A protestánsok a fundamentalistákkal karöltve gyakran támadják ezt a dogmát mint „bibliátlan állítást”, annak ellenére, hogy a Szentírás világosan és egyértelműen tanítja. (vö. 1Kor 10,16-17; 11,23-29; a legnyomatékosabban pedig: Jn 6,32-71)

Az első századok egyházatyái szó szerint magyarázták ezeket a passzusokat. Összefoglalva az egyházatyák tanítását Krisztus valóságos Jelenlétéről, a neves protestáns ősegyházkutató J. N. D. Kelly a következőket írja: „Az Eukharisztiáról szóló tanítás kezdetben – ezt világosan látni kell – feltétlenül realista volt, vagyis az átváltoztatott kenyeret és bort a Megváltó testeként és véreként kezelték, nevezték és vették magukhoz.” (Early Christian Doctrines, 440).

Az atyák a kezdetektől foglalkoztak Krisztusnak az Eukharisztiában való jelenlétével. Kelly írja: „Ignatiosz nyomatékkal tanítja, hogy … [a] kenyér Jézus teste, a kehely pedig az ő vére. Ezt a realizmust szigorú értelemben képviseli, ugyanis ez volt érveinek fő bázisa a doketistákkal folytatott harcában, akik Krisztus testének valóságosságát tagadták. … Ireneusz tanítja, hogy a kenyér és a bor valóban az Úr teste és vére. Az ő tanúsága tényszerűen a legmeggyőzőbb, mivel csak marginálisan szól róla a gnosztikusokkal és a doketistákkal folytatott harca közben, akik az Úr valós emberségét támadták.” (uo. 197-98).

„Hippolütosz beszél «a testről és a vérről», amely által az Egyház megmentetett, Tertullianus pedig rendszeresen nevezi a kenyeret «az Úr testének». A konvertita [Tertullianus] maga mondja, hogy «az Úr testének bősége táplálja, ami nem más, mint az Eukharisztia». Teológiájának realizmusa érvelésében válik világossá, mely a test és lélek szoros kapcsolatára épül. Amint ui. a keresztségben a testet mossák meg vízzel és ezáltal a lélek is megtisztul, ugyanúgy az Eukharisztiában «a test Krisztus testével és vérével táplálkozik, melynek következtében a lélek eltelhet Istennel.» Nézete szerint tehát a Megváltó teste és vére éppoly valóságos, mint a keresztvíz. Cyprianus magatartása hasonló. A botlott keresztényekkel kapcsolatban, akik bűnbánattartás nélkül járulnak szentáldozáshoz, kijelenti: «merényletet követnek el az ő teste és vére ellen, kezük és ajkuk még súlyosabban vétkezik az Úr ellen, mint amikor Őt megtagadták». Később sokat ír a szentség profanizálásának iszonyatos gyakorlata kapcsán; ezen írásai is bizonyítják, hogy a valóságos jelenlétet szó szerint értelmezte.” (uo. 211-12)

Antiochiai Ignatiosz († 110)

„Nem lelem örömömet a romlandó táplálékban, sem ezen élet gyönyörűségeiben. Isten kenyerét akarom, mely Jézus Krisztus teste, aki Dávid magjából való, azt az italt kívánom, mely az ő vére, ami a romolhatatlan szeretet.” (Rómaiakhoz írt levél 7,3)

„Gondolkozzatok el rajta, mennyire ellentétesek Isten akaratával azok, akik másként vélekednek Jézus Krisztus ránk szálló kegyelméről. … Távol tartják magukat az imádságtól és Eukharisztiától, mert nem vallják, hogy az Eukharisztia Megváltónk Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott. Akik Isten ajándékának ellentmondanak, vitatkozva halnak meg.” (Levél a Szmirnaiakhoz 6,2-7,1)

Jusztinosz vértanú († 165)

„Ezt a táplálékot mi Eukharisztiának nevezzük, senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, és lemosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta. Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amiből vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez.” (Apologia prima 66,2)

Ireneusz († 202)

„Ha az Úr nem az Atyától való, joggal hogyan vehette a kenyeret, amely éppúgy teremtmény, mint mi magunk, és vallhatta az ő testének, a kehelyben lévő keveréket pedig az ő vérének.” (Az eretnekségek ellen 4,33,2).

„A kehelyről, ami egy teremtmény, azt nyilatkozta, hogy az ő vére, melyből a mi vérünket eredezteti; a kenyeret pedig, amely szintén egy teremtmény, úgy alapította, mint az ő testét, melyből a mi testünket növeli. Ezért, ha a kehelyben lévő keverék [bor és víz elegye] és a sült kenyér befogadja az Isten Igéjét és Eukharisztiává, Krisztus testévé lesz, ezekből pedig a testünk növekszik és táplálkozik, hogyan mondhatják, hogy a test nem képes befogadni az Isten ajándékát, amely örök élet – a test, amelyet az Úr teste és vére táplál, és amely valójában az ő tagja?” (uo. 5,2)

Alexandriai Kelemen († 215)

„«Egyétek a testemet, – mondja [Jézus] – és igyátok a véremet.» Az Úr ellát minket e meghitt táplálékkal, átadja testét és ontja az ő vérét, és így semmi sem hiányzik a gyermekek növekedéséhez.” (A nevelő 1,6,43,3)

Órigenész (184-254)

„Azelőtt homályos keresztség volt … most pedig nyilvánvaló újjászületés vízben és Szentlélekben. Akkor homályos manna eledel volt, most pedig nyilvánvaló és valóságos eledel, az Isten-Ige teste, amint ugyanis ő maga mondja: «a testem valóságos étel, s a vérem valóságos ital.» [Jn 6,55]” (Homília a Számok könyvéről 7,2)

Cyprianus (†258)

„Az apostol [Pál] is ugyanezt tanúsítja, amikor mondja: « … Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét» [1Kor 11,27]. Mivel [akik nem tartottak bűnbánatot] mindezeket mellőzik és elhanyagolják; a bűn kiengesztelése előtt, a vétek megvallása előtt, még mielőtt a pap keze és áldozata által megtisztulna a lelkiismeret … merényletet követnek el az ő [Krisztus] teste és vére ellen, kezük és ajkuk még súlyosabban vétkezik az Úr ellen, mint amikor Őt megtagadták.” (A bukottakról 15-16)

(Az eredeti írás további idézeteket is közöl, lásd itt: [http://...])

A Katolikus Egyházra irányuló protestáns támadások középpontjában gyakran az Eucharisztiában való hit áll. Ez azt bizonyítja, hogy az egyházzal szemben állók – főleg protestánsok és fundamentalisták – az Eucharisztiában a katolikus hitletétemény egyik sarkpontját ismerik fel. Sőt mi több, a támadás azt is igazolja, hogy a fundamentalisták nem mindig olvassák szó szerint a Bibliát, amint ez kiderül az idevonatkozó bibliai kulcshely, János evangéliuma hatodik fejezetének értelmezéséből. Ebben Krisztus a szentségről beszél, melyet az utolsó vacsorán kíván majd megalapítani. Most ezen fejezet második felét vizsgáljuk.

A Jn 6, 30-ban egy kafarnaumi zsinagógában játszódó beszélgetés kezdődik. A zsidók azt kérdik Jézustól, hogy milyen jelet tud mutatni nekik, melynek következtében esetleg hinnének benne. Provokáció gyanánt hozzáteszik, hogy „atyáink mannát ettek a pusztában” – vajon felül tudja ezt múlni? Jézus így szól hozzájuk: az igazi kenyér a mennyből jön, az Atyától. „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” – kérik erre őt. „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha”. Ezen a ponton a zsidók értelmezése szerint Jézus szimbolikusan beszél.

Újra és újra

Jézus először megismétli mondanivalóját, majd összefoglalja: „«Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.» Erre vita támadt a zsidók közt: «Hogy adhatja ez a testét eledelül?»”. (Jn 6,51-52)

Jézus hallgatói elképedtek, mert megértették őt. Azután még nagyobb nyomatékkel megismétli szavát, majd italul adandó véréről beszél: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,53-56)

Nincs helyesbítés

Vegyük észre, hogy Jézus nem tesz kísérletet sem szavai élének tompítására, sem pedig a „félreértések” korrekciójára, mivel nem volt félreértés. Hallgatói nagyon jól értették az Urat – most már nem gondolták, hogy jelképszerűen beszél. Ha mégis félreértették, akkor miért nem javítja ki őket?

Más alkalommal, amikor zavart tapasztalt a megértésben, tisztázza álláspontját (vö. Mt 16,5-12). Itt, ahol minden félreértés végzetes lehet, Jézus nem tesz kísérletet a korrekcióra. Ehelyett megismétli mondanivalóját még nagyobb nyomatékkal.

A Jn 6,60-ban ezt olvassuk: „Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: «Kemény beszéd. Ki hallgatja?»” Ezek tehát Jézus tanítványai voltak, akik már hozzászokhattak stílusához. Jézus figyelmezteti őket, hogy lelki és ne testi értelemben fogadják szavait: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet” (Jn 6,63; vö. 1Kor 2,12-14).

Tudta azonban, hogy néhányan nem hisznek. (Itt, ezen a ponton, az Eucharisztia elutasításával pártol el tőle Júdás, lásd: Jn 6,64) „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele.” (Jn 6,66)

Ez az egyetlen hely a Szentírásban, ahol tisztán doktrinális, azaz tanbeli ok miatt pártolnak el Jézustól követői. Amennyiben ez csak egy félreértés volt, ha szó szerint értettek egy jelképes beszédet, miért nem hívja őket vissza Jézus, kiigazítva a dolgot. Mind a bizalmatlan zsidók, mind pedig tanítványai, akik eddig mindenben követték, vele maradtak volna, ha helyesbít: „ez csak egy metafora volt”.

De ő nem javítja ki a protestálókat. Tizenkét alkalommal mondja viszont, hogy ő a mennyből alászállott kenyér; négy alkalommal pedig, hogy enniük kell az ő testét és inniuk az ő vérét. A Jn 6 egy elővételezett ígérete annak a szentségnek, amit majd az utolsó vacsorán fog megalapítani – egy ígéret, amelyet nem lehet világosabban és direktebb módon megfogalmazni. Vagy ez csak egy katolikusnak tűnik így? Mit mondanak a fundamentalisták?

Csupán átvitt értelemben?

Azt mondják, hogy a Jn 6-ban Jézus nem fizikai, hanem lelki értelemben vett ételről és italról beszél. A Jn 6, 35-re hivatkoznak, mely így szól: „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” Állításuk szerint Jézushoz menni jelenti a kenyeret, hinni benne pedig a bort. Következésképp az ő testének és vérének magunkhoz vétele csupán csak ennyit jelent: hinni Jézusban.

Csakhogy gond van ezzel az értelmezéssel. Fr. John A. O'Brien magyarázata szerint „a kifejezés «enni valakinek a testét és inni a vérét» jelképesen értve az akkori zsidó kultúrában, csakúgy mint a mai arabok között, annyit jelentett, mint súlyos sebet ejteni valakinek a becsületén, például rágalommal vagy hamis váddal. Az átvitt értelmezés hívei szerint a mi Urunk az ő rágalmazóinak és gyűlölőinek ígér örök életet, amely egy tökéletes nonszensz.” (O'Brien, The Faith of Millions, 215) Példa erre a használatra a Mik 3,3 [és a Zsolt 13,4; 26,2; Dán 3,8; 6,24; Iz 49,26; Jel 16,6].

Fundamentalista szerzők a Jn 6-ot kommentálva állítják továbbá, hogy az ilyen kijelentések mint a Jn 10,9 („Én vagyok a kapu”) és a Jn 15,1 („Én vagyok az igazi szőlőtő”) alátámasztják jelen esetben is a jelképes használatot. A baj csak az, hogy nincs kapcsolat ezen versek valamint a Jn 6,35 („Én vagyok az élet kenyere”) között. Az „Én vagyok a kapu” és „Én vagyok az igazi szőlőtő” kijelentések világosan értelmezhetőek jelképesen is, mivel Krisztus kapu – amelyen át a mennyországba jutunk – és szőlőtő is – ugyanis rajta keresztül árad belénk a lelki táplálék. Jn 6,35-beni kijelentését Jézus azonban messze a szimbolizmus fölé emeli a következő kijelentésével: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital.” (Jn 6,55).

Azután így folytatja: „Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik.” (Jn 6,57). A görög „evés” szó (trógó) nagyon nyers, hordozza a „rágás” és „nyelés” többletjelentést is. Ez nem a metaforák nyelvezete.

Fő érvük

A fundamentalisták fő szentírási érvüket a Jn 6,63-ban találják meg, mely így szól: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet”. Szerintük ez azt jelenti, hogy a test evése hiábavaló. Értelmes következtetés ez?

Vajon miután Krisztus arra utasította tanítványait, hogy egyék az ő testét, kifejezi, hogy eme cselekedet hiábavaló lesz? Ezt jelenti a „a test nem használ semmit”? „Egyétek az én testemet, bár úgy fogjátok találni, hogy az időpocsékolás” – ezt kívánta kifejezni? Aligha.

Az igazság az, hogy Krisztus teste nagyon is használ! Ha nem használna, akkor az Isten Fia hiába testesült meg, hiába halt meg és hiába támadt fel a halálból. Krisztus teste többet használ nekünk, mint a világon bármely más emberé. Ha semmit nem használ nekünk, vagyis Krisztus megtestesülése, halála és feltámadása hiábavaló, akkor „semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg.” (1Kor 15,17b-18)

A Jn 6,63-ban szereplő „test nem használ semmit” megállapítás az ember azon rossz tulajdonságára utal, hogy az hajlamos csak saját természetére hallgatni, semhogy az Isteni útmutatást követné. Jézus ezért mondja ellenlábasainak a Jn 8,15-16-ban: „Ti a test szerint ítéltek, én nem ítélkezem senki fölött. Vagy ha ítélkezem is, igazságos az ítéletem, mert nem vagyok egyedül, hanem én, és aki küldött, az Atya.” A természetes emberi ítélet, ha nem segíti az isteni kegyelem, megbízhatatlan, de az Isten ítélete mindig igazságos.

És vajon a „hozzátok intézett szavaim lélek és élet” sort úgy vették a tanítványok, mintha Jézus csak ennyit mondott volna: mindez, amit eddig elmondtam csupán „szimbolikus beszéd” volt? (Ez ráadásul a szószaporítás egy meglehetősen ügyetlen formája). Senki sem jönne ezzel az értelmezéssel, hacsak előbb nem tette már magáévá a fundamentalista álláspontot, melynek itt a minden áron való racionális alátámasztását keresi azzal a céllal, hogy kitérjen a katolikus szövegértelmezés elöl. A Jn 6,63-ban szereplő „test” szó nem Krisztus testére utal – a szövegösszefüggésből ez világosan kiderül –, hanem arra a rossz tulajdonságra, hogy az ember hajlamos dolgokat csak természetes, evilági síkon kezelni. A „hozzátok intézett szavaim lélek” nem egyenlő azzal, hogy „amit eddig mondtam az jelképes értelmű”. A „lélek” szót sohasem használja ebben az értelemben a Szentírás. Az idézett sor tehát azt jelenti, hogy amit Krisztus mondott, az csakis hittel érthető, csak a Lélek erejében és az Atya vonzásában (vö. Jn 6,37. 44-45. 65).

Pál alátámasztja mindezt

Pál írja a korintusiaknak: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés?” (1Kor 10,16). Vagyis amikor szentáldozáshoz járulunk, valóságosan részesülünk Krisztus testében és vérében, nemcsak ezek jelképét vesszük magunkhoz. Pál továbbá ezt is mondja: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. … mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza.” (1Kor 11,27. 29). Valakinek „a teste és vére ellen véteni” annyi, mint súlyos bűnt, pl. gyilkosságot elkövetni ellene. Hogyan lehetséges az, hogy egyszerű kenyér és bor „méltatlan” fogyasztása ennyire súlyos bűn legyen? Pál magyarázatának csak úgy van értelme, ha a kenyér és a bor megelőzően már Krisztus valóságos testévé és vérévé lett.

Hogyan vélekedtek az első keresztények?

Az anti-katolikusok állítása szerint az ősegyház ezt a szakaszt szimbolikusan értelmezte. Valóban? Lássuk, mit gondoltak erről a korai keresztények, és ne feledjük, hogy az ókeresztény irodalom tanulmányozása a legjobb út a helyes Szentírás értelmezéshez.

Antiochiai Ignác, aki János apostol tanítványa volt, 110 körül írt egy levelet a Szmirnaiakhoz, melyben a „másként vélekedők”-re utalva a következő megjegyzést teszi: „Távol tartják magukat az imádságtól és eukharisztiától, mert nem vallják, hogy az eukharisztia Megváltónk Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott.” (6,2; 7,1).

Negyven évvel később Jusztinosz vértanú írja: „Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amiből vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez.” (Apologia prima 66,2)

Órigenész, egy 244 körül leírt homíliájában szilárd tanúbizonyságot tesz a valóságos jelenlétbe vetett hitéről: „Szeretnélek benneteket vallásotokból vett példákkal figyelmeztetni. Ti, akik az isteni misztériumokban gyakran részt vesztek, amikor magatokhoz veszitek az Úr testét, áhítatos gondossággal ügyeljetek, nehogy egy morzsa is lehulljon, vagy valami a konszekrált adományból tönkremenjen. Tekintsétek magatokat bűnösek, és valóban bűnösnek, ha hanyagság miatt bármi is kárba vész belőle.” (Homília a Kivonulás könyvéről 13,3)

(További idézetek: [http://...])

Egyhangú tanúság

Egy szó mint száz, a Jn 6-ot szó szerint értelmezte a korai egyház. Tény, hogy nincs egyetlen feljegyzés sem a korai századokból, amely arra utalna, hogy keresztények megkérdőjelezték az egybehangzó katolikus értelmezést. Nincs egyetlen dokumentum sem, amelyben a szó szerinti magyarázattal szemben a jelképes lenne előnyben részesítve.

Miért utasítják el a fundamentalisták és a protestánsok a Jn 6 nyilvánvaló, szó szerinti magyarázatát? Számukra a katolikus szentségek elfogadhatatlanok, mert anyagi valóság által közvetítenek kegyelmeket. Olybá tűnik ez nekik, mint az isteni terv megsértése. Sok protestáns számára ugyanis az anyag haszontalan, szükséges rossz, kerülendő.

Gyanítható, ha a Teremtő megkérdezte volna a fundamentalistákat, vajon miként vigye végbe az emberiség megváltását, azt tanácsolták volna neki, hogy válasszon másik megközelítést. Mennyivel tisztábbak lennének a dolgok, ha a szellem sohasem piszkolta volna be magát az anyaggal. De az Isten jóváhagyta az anyagot – jóváhagyta, mivel ő teremtette –, sőt olyannyira jóváhagyta, hogy a kenyér és a bor színe alatt jön hozzánk éppúgy, ahogy tette ezt egykor a megtestesült Krisztus emberi testében.

(Forrás: [http://...])

(Lásd még: Az Eucharisztia az egyházatyák teológiájában (Jel, 2003. október)

* * *

Translated and posted with permission of Catholic Answers - www.catholic.com