Vajon a Szentírás a hit egyedüli mértéke a keresztények számára? A Biblia szerint nem. Miközben óvakodnunk kell a pusztán emberi hagyományoktól, a Szentírás számos helyen utal az apostoli tradícióhoz való ragaszkodás szükségességére.

Pál így ír a korintusiaknak: „Megdicsérlek titeket, mivel emlékeztek mindenre, s rendelkezéseim szerint jártok el, úgy, ahogy meghagytam nektek.” (1Kor 11,2), és eképpen instruálja a tesszalonikaiakat: „Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok.” (2Tessz 2,15). Sőt, tovább megy, amikor elrendeli: „Urunk, Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, kerüljetek minden olyan testvért, aki kifogásolható módon él, és nem ragaszkodik a tőlünk kapott hagyományhoz.” (2Tessz 3,6)

Hogy Pál biztos legyen az apostoli tradíció apostolok halála utáni továbbadása felől, így szól Timóteushoz: „amit tőlem számos tanú jelenlétében hallottál, azt közöld megbízható emberekkel, akik alkalmasak rá, hogy másokat tanítsanak.” (2Tim 2,2). Ebben az idézetben az apostoli folytonosság első négy generációjára utal – a sajátjára, Timóteuséra, azokéra, akiket Timóteus fog tanítani és arra a nemzedékre, akiket sorjában azok fognak oktatni.

Az egyházatyák, akik az apostoli folytonosság egy-egy láncszemei voltak, szükségesnek tartották az apostoloktól örökölt hagyományt, és féltőn őrizték azt az alábbiak tanúsága szerint.

Papiasz (130 körül)

„Az említett Papiasz azt állítja, hogy az apostolok igéit azoktól vette, akik követőik voltak, Arisztión és János presbiter pedig magát azok «követőinek» mondja, sok ízben név szerint is megemlékezik róluk, könyveiben gyakran idézi a tőlük merített hagyományt. … [Vannak] más elbeszélései is, melyekben csodálatos dolgokat mond el, különféléket, ahogyan azok hozzá eljutottak a hagyományból.” (Euszebiosz, Egyháztörténet 3,39,7-8 [Kr. u. 312])

Caesareai Euszebiosz (†339)

„Ebben az időben [Kr. u. 150] virágzott az egyházban Hégészipposz, akit már az előbb elmondottak alapján ismerünk, Dionüsziosz korintusi püspök, Pinütosz, a krétaiak püspöke, rajtuk kívül pedig Fülöp, Apolináriosz, Melitón, Muszanosz és Modesztosz, és különösen Ireneusz. Tőlük jutott el hozzánk is leírva az apostoli hagyomány egészséges hitének ortodoxiája.” (Egyháztörténet 4,21)

Ireneusz (†202)

„Az egyház, bár az egész világon el van terjedve, ezt a prédikációt, ahogy befogadja és ezt a hitet, miként hirdetjük, mégis gondosan egy házban őrzi. Természetesen egyformán is hiszi ezeket, mint olyan, akinek egy szíve és egy lelke van; és összhangban hirdeti, tanítja, hagyományozza ezeket, mint olyan, akinek egy szája van. Mert, bár a világ nyelvei különfélék, a hagyomány tekintélye mégis egy és ugyanaz.” (Az eretnekségek ellen 1,10,2)

„Ezért kell azokat [eretnekeket] bizony elkerülni, az egyházban lévő dolgokat pedig a legnagyobb gondossággal megbecsülni, és ragaszkodni az igazság hagyományához. … Mi lenne, ha az apostolok nem hagytak volna ránk írásokat? Nem kellene éppúgy követni a hagyomány rendjét, amely azokra hagyatott, akikre az egyházakat bízták?” (uo. 3,4,1)

Alexandriai Kelemen (†215)

„Nos, ők megőrizték az áldott tanítás hagyományát, amely egyenesen a szent apostoloktól származott, Pétertől, Jánostól és Páltól, a fiak az atyáktól kapták (bár kevés volt köztük olyan, mint az atyák), Isten akaratából érkezett hozzánk, elvetni azokat az ősi és apostoli magvakat. És jól tudom, hogy örvendezni fognak; nem úgy értem, hogy a kapott tiszteletnek örülnek majd, hanem egyedül annak a hírnek, hogy az igazságot megőrizték, abban a formában, ahogy áthagyományozták. Gyarló megközelítésben, úgy hiszem ez kellemes érzés lesz egy olyan léleknek, aki szívéből-lelkéből szeretné megóvni az áldott hagyományt a romlástól.” (Vegyes írások 1,1)

Szalamiszi Epiphaniosz (†403)

„De a hagyomány is szükséges, mert nem lehet mindent megtudni az írásokból. A szent apostolok ugyanis mást hagytak ránk az írásokban, és mást a hagyományban.” (Adversus haereses Panarium 61,6)

(Az eredeti írás további idézeteket is közöl, lásd itt: [http://...])

[ „De a hagyomány is szükséges, mert nem lehet mindent megtudni az írásokból. A szent apostolok ugyanis mást hagytak ránk az írásokban, és mást a hagyományban.”
(Szalamiszi Epiphaniosz)]

A protestánsok azt állítják, hogy a Biblia a hit kizárólagos zsinórmértéke. E nézet szerint a Szentírás a teológia minden szükséges anyagát tartalmazza, továbbá ez az anyag annyira világos, hogy a hívőnek nincs szüksége megértéséhez az apostoli hagyományra vagy az egyházi tanítóhivatal (tanítói tekintély) segítségére. A protestánsok szerint a krisztusi tanítás egésze megtalálható a Szentírás lapjain. Minden, ami a Biblián kívül található, az nemhiteles, nemszükséges vagy téves és megakadályozza az Istenhez való eljutást.

A katolikusok ugyanakkor vallják, hogy e nézet nem felel meg a Szentírás szellemének, sőt annak tényszerűen ellentmond. A „hit valódi mértéke” – ezt maga a Biblia mondja ki – nem más, mint a Szentírás és az apostoli hagyomány együttvéve, ahogy ezt a katolikus egyház élő magisztériuma tanítja, amelyre Jézus és az apostolok szóbeli tanítása bízatott, a Szentírás hiteles magyarázatának tekintélyével egyetemben.

A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum (Az Isten Igéje) kezdetű, az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúciója így ismerteti a Hagyomány és a Szentírás kapcsolatát: „A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak. A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék” (9)

Ezek az utódok tehát az igazság Lelkének megvilágosító kegyelme által tudják sértetlenül megőrizni, magyarázni és szélesebb körben terjeszteni Isten Szavát. Vagyis nem a Szentírás az egyedüli forrás, melyre az egyház a kinyilatkoztatás továbbadásában támaszkodik, következésképpen a Szentírást és a Szent Hagyományt azonos megbecsülés és hódolat illeti.

De a protestánsok, akik a lutheri „sola scriptura” (csak a Szentírás) elv talaján állnak, kulcsfontosságúnak tartott szentírási helyek alapján igyekeznek nézetüket alátámasztani. Elsőként ezt szokták idézni: „Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20, 31). Azután pedig ezt: „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.” (2Tim 3,16-17). A protestánsok szerint ezek a versek bizonyítják a sola scriptura elv helyességét.

Nem igaz – válaszolják a katolikusok. Először is a jánosi szakasz azokra a dolgokra vonatkozik, amelyek abban a könyvben [János evangéliumában] foglaltatnak (a kontextus elárulja ezt, lásd a Jn 20,30-at, a megelőző verset). Ha tehát ez a vers bizonyít valamit, az nem a sola scriptura elv, hanem hogy János evangéliuma elegendő.

Másrészt, ez a hely János evangéliumából csak ennyit mond: a Bibliát azért írták, hogy segítsen hinnünk, hogy Jézus a Messiás. Nem pedig ezt: csak a Szentírás az, amire szükségünk van az üdvösséghez. Még kevésbé mondja, hogy a teológiához csak a Szentírásra van szükségünk, egyáltalán nem pedig azt, hogy a Biblia elengedhetetlenül szükséges a Krisztusban való hithez. Az őskeresztényeknek nem volt Újszövetségi Szentírásuk, amelyhez fordulhattak volna; sokkal inkább a szóbeli, mint az írásos igehirdetésből tanultak. A Biblia csaknem a legújabb időkig elérhetetlen volt a legtöbb ember számára, vagy azért mert nem tudtak olvasni, vagy, mert még nem találták föl a könyvnyomtatást. Ezeket az embereket az egyház szóbeli tanítása vezette nemzedékről nemzedékre.

Ugyanez áll a 2Tim 3,16-17-re is. Egy dolog azt mondani, hogy minden sugalmazott írásnak „megvan a maga betöltött szerepe”, teljesen más viszont azt állítani, hogy csak a sugalmazott írást kell követni. Mindamellett van még egy hatásos érv a protestáns állítások ellen. John Henry Newman-től származik és „Inspiration in its Relation to Revelation” [Sugalmazás a kinyilatkoztatáshoz való viszonyában] című tanulmányában jelent meg 1884-ben.

Newman érve

„Fölöttébb evidens – írja –, hogy ez a passzus nem szolgáltat bizonyítékot arra nézve, hogy a Szentírás magában, a Hagyomány nélkül, a hit egyedüli útmutatója lenne; ugyanis, bár a Szentírás jól használható erre a négy célra [vö. 2Tim 3,16-17], az nincs a szövegben, hogy ettől elégséges is lenne. Az Apostol [Pál] elvárja a Hagyomány figyelembevételét (2Tessz 2,15); ezenkívül itt [vö. 2Tim 3,14-15] azokra az írásokra hivatkozik, amelyekből Timóteus gyermekkorában tanult.”

„Az ő gyermekkorában tudniillik még nem volt leírva az Újszövetség egy jó része: Néhány ún. katolikus levél még akkor sem létezett amikor Pál ezeket a sorokat írta, továbbá az Újszövetség egyetlen könyve sem volt még kánonba foglalva. Ezek szerint Pál az ószövetségi írásokra utal, és ha ez a szakasz egyáltalán bizonyíthat valamit, talán túl sokat is; azt történetesen, hogy az újszövetségi írások nem szükségesek a hitre való neveléshez.”

Ezenfelül a protestánsok jellemzően kontextusból kiragadva olvassák a 2Tim 3,16-17-et. Ha valaki összefüggésében nézi a szöveget, felfedezheti, hogy Pál eme hivatkozása az Írásokra csak része a Timóteushoz írt teljes buzdításnak, melyben őt Pál a Szentírás és a Szent Hagyomány együttes elfogadására sarkallja. A megelőző két vers így szól: „Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyerekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hitben eljuss az üdvösségre.” (2Tim 3,14-15)

Pál arra buzdítja Timóteust, hogy két dolog miatt tartson ki abban amit tanult: egyrészt, mert tudja, kitől tanulta – Páltól magától –, másrészt pedig, mert ismeri az Írásokat. Az első szempont egy direkt utalás az apostoli tradícióra, a szóbeli tanításra, amelyet Pál apostol adott Timóteusnak. Ezért a protestánsoknak ki kellett emelni a 2Tim 3,16-17-et a szövegösszefüggésből, hogy bizonyíthassák a sola scriptura elvét. Ha tehát összefüggésében olvassuk a szöveget, világosan kirajzolódik, hogy az az apostoli hagyomány fontosságát tanítja!

A Biblia cáfolja, hogy pusztán maga betölthetné a hit nevelőjének szerepét. Pál útmutatása szerint a krisztusi tanítás egy része a Hagyományban található, mely élőszóban adandó tovább (2Tim 2,2). Bíztat hát bennünket: „legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok.” (2Tessz 2,15)

Ezt a szóbeli hagyományt éppúgy elfogadták a keresztények, mint az írásbelit, melyet később kaptak. Jézus ezt mondja tanítványainak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Lk 10,16). Az egyház az apostolok személyében hatalmat kapott, hogy Krisztus nevében tanítson; az egyház az ő képviselője a földön. Jézus meghatalmazta őket mondván: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19)

És hogyan kellett ezt megtenni? Prédikálva, szóbeli instrukciók útján: „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából.” (Róm 10,17). Az egyház nem más, mint élő tanító. Hiba „Krisztus szavát” kizárólag az írott szóra leszűkíteni, vagy azt sugallni, hogy az ő teljes tanítása le van fokozva az írás szintjére. A Szentírás egyik nézetet sem támasztja alá.

Továbbá az is világos, hogy Krisztus szóbeli tanításának az idők végéig érvényben kell maradnia. „«De az Úr igéje örökké megmarad.» Ez pedig az az ige, amelyet nektek hirdettek.” (1Pt 1,25) Szögezzük le, hogy az igét „hirdették” – vagyis szóban adták közre. Ennek kell megmaradnia. Nem szoríthatja ki az írott szöveg, mint amilyen a Biblia (kiegészítheti, igen, de nem szoríthatja ki), hanem fönn kell maradnia és meg kell őriznie a saját tekintélyét.

Ez világosan kiolvasható Pál Timóteushoz intézett szavaiból: „amit tőlem számos tanú jelenlétében hallottál, azt közöld megbízható emberekkel, akik alkalmasak rá, hogy másokat tanítsanak.” (2Tim 2,2). Itt feltűnik az első néhány szem az apostoli tradíció láncolatából, amelyet mindmáig sértetlenül örökítettek tovább az apostolok. Pál utasítja Timóteust, hogy adja tovább a szóbeli tanítást (Hagyományt), amelyet tőle kapott. Tovább kellett adnia olyan embereknek, akik alkalmasak rá, hogy másokat tanítsanak, állandósítva ezáltal a láncolatot. Pál ezt az instrukciót nem sokkal halála előtt (2Tim 4,6-8) adta Timóteusnak, mintegy utasításként arra nézve, hogy az miként végezze szolgálatát.

Mi a Hagyomány?

Eszmefuttatásunkban szükséges arra is rámutatni, hogy mit ért a katolikus egyház Hagyomány alatt. A fogalom nem hozható összefüggésbe legendákkal, mitologikus elbeszélésekkel, nem foglal magába ideiglenes szokásokat, gyakorlatokat, amelyek idővel megváltozhatnak, ha a körülmények úgy kívánják, mint pl. a papi viselet stílusa, a szentek tiszteletének partikuláris formái, vagy akár a liturgikus előírások. A szent vagy apostoli Hagyomány jelenti azt a tanítást, melyet az apostolok örökítettek át szóbeli igehirdetésükkel. Ez a tanítás maradéktalanul egybevág a Szentírásban foglaltakkal, de a továbbadás módját tekintve attól különböző.

Ez a tanítás az egyházra lett bízva és hagyományozva. A keresztényeknek hinniük kell a hagyományban és követniük kell azt éppúgy, mint a Szentírást (Lk 10,16). A hit igazsága elsődlegesen az egyház vezetőire bízatott (Ef 3, 5), akik Krisztussal az egyház alapját alkotják (Ef 2,20). Az egyházat a Szentlélek vezeti, aki megóvja ezt a tanítást a torzulástól. (Jn 14,25-26; 16,13)

A hit továbbadása

Pál a következőképpen illusztrálja a hagyományt: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint … Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívővé.” (1Kor 15,3.11). Az apostol azokat dicséri, akik a hagyományt követik: „Megdicsérlek titeket, mivel emlékeztek mindenre, s rendelkezéseim szerint jártok el, úgy, ahogy meghagytam nektek.” (1Kor 11,2)

Az első keresztények „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában” (ApCsel 2,42) már sokkal azelőtt, hogy lett volna Újszövetségi Szentírás. A krisztusi tanítás teljességét kezdetektől az egyház, mint Krisztus megtestesítője hordozta, nem pedig egy könyv. A tanító egyház szóbeli, apostoli hagyományával, kizárólagos tekintély birtokában volt. Pál a következő versben Jézus egy konkrét mondását idézi, melyet ő szóban hagyományozott rá: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35).

Ezt a mondást nem említik az evangéliumok, így valószínűleg csak Pál kaphatta meg. De egyáltalán, maguk az evangéliumok is leírt szóbeli hagyományok (Lk 1,1-4). Sőt mi több, Pál nemcsak Jézust idézi; írásaiban ókeresztény himnuszokból is idéz részeket, amint azt az Ef 5,14-ben olvashatjuk. Ezeket és másokat is „Urunk, Jézus által” (1Tessz 4, 2) kapták a keresztények.

A fundamentalisták szerint Jézus elítéli a hagyományt. Azzal érvelnek, hogy Jézus a következőt mondja: „Hát ti miért szegitek meg Isten parancsát hagyományotok kedvéért?” (Mt 15,3). Valamint Pál is figyelmeztet: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson.” (Kol 2,8). De ezek a kijelentések csak a téves emberi hagyományokat kárhoztatják, nem pedig azokat az igazságokat, amelyeket az apostolok élőszóban adtak tovább és bíztak az egyházra. Ezen utóbbi igazságok részét képezik az apostoli hagyománynak, és megkülönböztetendők az emberi hagyományoktól valamint szokásoktól.

„Emberi parancsok”

Lássuk a Mt 15,6-9-et, amelyet a protestánsok és fundamentalisták gyakran citálnak nézetük alátámasztására: „Ezzel hagyományotok kedvéért kijátsszátok az Isten parancsát. Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás: «Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, tanításuk csak emberi parancs.»”. Vegyük górcső alá Jézus kijelentését.

Nem minden tradíciót ítél el, csak azokat, amelyek érvénytelenítik az Isten szavát. Jelen esetben a farizeusok képmutató módon a templomnak adományoztak bizonyos javakat, így elkerülhették, hogy ezekkel idős szüleiket kelljen megsegíteniük. Ezzel kijátszották az alábbi parancsot: „Tiszteld apádat és anyádat” (Kiv 20,12).

Máshol Jézus azon hagyományok követésére utasítja követőit, amelyek nem ellenkeznek az isteni parancsokkal: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.” (Mt 23,2-3).

A fundamentalisták és protestánsok sajnos számos esetben, ha meglátják a „hagyomány” szót a Mt 15,3-ban, a Kol 2,8-ban vagy máshol, arra a következtetésre jutnak, hogy minden, amit „hagyomány”-nak nevezünk, elvetendő. Elfelejtik, hogy pl. az 1Kor 11,2-ben és a 2Tessz 2,15-ben a kifejezést más értelemben használja a Szentírás, ti. annak megjelölésére, hogy mit kell hittel követni. Jézus nem vet el minden tradíciót, csak a téves tradíciót, akár tanítást akár gyakorlatot, mely aláássa a krisztusi igazságokat. A többit, az apostolok tanítása szerint, engedelmesen el kell fogadni. Pál utasítja a tesszaloniki híveket, hogy ragaszkodjanak a hagyományokhoz, amelyeket tőle kaptak, legyenek akár szóbeliek akár írásban rögzítettek.

A tévedhetetlen egyház

Feladatunk még meghatározni, miben is áll az autentikus hagyomány. Honnan tudhatjuk, melyek az apostoli hagyományok, és melyek pusztán emberiek? A válasz megegyezik az alábbi kérdésre adott válasszal: honnan tudhatjuk, melyek az apostoli írások, és melyek pusztán csak emberiek? Abból, hogy odafigyelünk Krisztus egyháza tanítóhivatalának iránymutatására. A katolikus egyház tanítói tekintélye nélkül nem tudhatjuk teljes biztonsággal, mely szentírási könyvek eredetiek. Ahogy az egyház feltárta nekünk a szentírási könyvek kánonját [*], éppúgy fel tudja tárni számunkra a „Hagyomány kánonját” is, megmutatva, hogy mely hagyományok apostoli eredetűek. Végül, Krisztus megígérte, hogy az alvilág kapui sem vesznek erőt az egyházon (Mt 16,18), melyet maga az Újszövetségi Szentírás így nevez: „az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15).

_____________________

[*] A Szentírást a katolikus egyház által meghatározott kánon teszi egységes egésszé. Nélküle nem tudnánk eldönteni, mely könyveket kell sugalmazottnak tekinteni. (a fordító)

(Forrás: [http://...])

Jézus maga is buzdított a hagyomány elfogadására:

Mt 23,1-3: „Jézus ekkor a néphez és a tanítványokhoz fordult, ezekkel a szavakkal: Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.”

Jézus kárhoztatja a hagyomány előforduló helytelen alkalmazását:

Mk 7,6-7: „Ezt a választ adta nekik: Találóan jövendöl rólatok, képmutatók, Izajás, amikor így ír: Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van tőlem. De hiábavalóan tisztelnek, mert tanaik, amelyeket hirdetnek, csak emberi parancsok.”

Szent Pál óva int az emberközpontú „hagyományoktól”, filozófiáktól:

Kol 2,8: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson.”

Pál egyenlőképpen dicsérte úgy a szóbeli, mint az írásbeli hagyományt:

2Tessz 2,15: „Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok.”

2Tessz 3,6: „Urunk, Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, kerüljetek minden olyan testvért, aki kifogásolható módon él, és nem ragaszkodik a tőlünk kapott hagyományhoz.”

KÉRDÉS: Tartalmazza-e a Biblia Jézus Krisztus teljes tanítását, „tradícióját”?

VÁLASZ: A Biblia nem tartalmazza Jézus Krisztus teljes tanítását, annál is inkább mert az (Újszövetségi) Biblia Krisztus halála után még sokáig nem is létezett. A Biblia szó „könyvek”-et jelent, melyeket Isten Szentlelke által sugalmazottaknak tekintünk. E könyveket a katolikus egyház válogatta ki több más hasonló irat, ún. apokrif közül. A sugalmazott könyvek listáját (kánon) legkorábban, 397-ben a III. Karthágói zsinat határozta meg. A kiválogatott „könyvek”-en kívül még számos más írásművet és szóbeli tanítást is elfogad az egyház, melyeket egyszóval egyházi szent hagyománynak hívunk. Krisztus hiteles tradíciója tehát az Egyház által meghatározott szent könyvek, valamint a szent hagyomány együttesen.

Az Írások (ma: Ószövetségi Szentírás) és az írott/szóbeli egyházi tanítás az alábbi szövegek szerint azonos tekintéllyel bírtak:

2Tim 3,14-17: „Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyerekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hitben eljuss az üdvösségre. Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.”

2Tim 2,2: „… s amit tőlem számos tanú jelenlétében hallottál, azt közöld megbízható emberekkel, akik alkalmasak rá, hogy másokat tanítsanak.”

KÉRDÉS: Pál azokra a tanításokra céloz, amelyek le vannak írva az Újszövetség lapjain?

VÁLASZ: A második Timóteus levél írásakor az újszövetségi kánon még nem létezett, éppen ezért a Szentírás sem juthatott el még a különböző helyi egyházakhoz. Következésképp a szóbeli igehirdetést és tanítást tekintették irányadónak.

Jézus nem minden tette és tanítása található meg az Újszövetségi Szentírásban:

Jn 21,25: „Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni – azt hiszem –, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.”

Jézus folytatta a tanítást feltámadása után és mennybemenetele előtt, amelyet nem írtak le:

Lk 24,45: „Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”

ApCsel 1,3: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról.”

KÉRDÉS: Lehetséges, hogy ez a korábbi tanítás összegzése és áttekintése volt?

VÁLASZ: Feltétlenül. Nincs ugyan írásos nyoma Jézus negyven napos tanításának, mégis kézenfekvő, hogy Jézus ezen tanítása, amely a szóbeli hagyományba épült be, különösen értékes lehetett, tekintettel arra, hogy a tanítványoknak már teljes rálátásuk volt az eseményekre.

Az Ószövetségi Szentírásnak (itt „Írás”) csak egy helyes magyarázata van (és nem sokféle vagy szubjektív):

Mt 22,29: „Jézus így válaszolt: Tévedtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát.”

Péter, Pál tanítását szintén „Írásnak” nevezi, melyre ugyanez érvényes: csak egy helyes magyarázata van:

2Pét 3,15-16: „Urunk türelmét tartsátok üdvösségnek, ahogy szeretett testvérünk, Pál írta nektek ajándékul kapott bölcsességében minden olyan levélben, amelyben ezekről a dolgokról beszél. Vannak bennük nehezen érthető dolgok, ezeket a tanulatlan és állhatatlan emberek kicsavarják a saját vesztükre, akárcsak a többi Írást is (sicut et ceteras Scripturas).”

Péter közvetve rámutat a próféciák szubjektív értelmezésének elfogadhatatlanságára:

2Pét 1,20-21: „Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek – Isten megbízottaiként – a szent emberek.”

KÉRDÉS: Ez a megállapítás a prófécia keletkezésére és magára a prófétára vonatkozik, vagy a prófécia értelmezésére is?

VÁLASZ: Mivel a jövendölésnek egyetlen specifikus Istentől meghatározott célja van, a jövendölés, illetve a jövendölés helyes értelmezése lényegileg összetartozik. Tehát akár az egyik, akár a másik tartozék elmaradása meghiúsítaná a próféciát.

Jézus isteni ígérettel szavatolja az apostolok tanítását:

Jn 14,26: „S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”

Jn 16,13: „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.”

KÉRDÉS: Lehetséges, hogy ezt az isteni „vezérlést” minden hívő megkapta, nemcsak az apostolok?

VÁLASZ: A hívek is megkapták, de nem az apostolokkal azonos arányban. Másrészt ezt is csak annyiban, amennyiben egyetértenek az apostolok tanításával:

ApCsel 2,42: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában (in doctrina apostolorum) és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.”

KÖVETKEZTETÉS:

Létezni kell egy szilárd, ellentmondásmentes hitletéteménynek, mely az egyházatyákon át visszavezethető Krisztusra.

Ha 397-ig megbízunk az egyházatyák tévedésmentességében, mely az Újszövetségi Szentírás összeállításánál megnyilvánult, vagyis hogy meg tudták ítélni, mely könyvek sugalmazottak, melyek pedig nem, akkor az ő más írásműveiket is el kell fogadnunk a következetesség szabálya szerint, mely az igazhitűség kalauza.

A korai egyház írásai és gyakorlata a Római Katolikus Egyház tanítását és gyakorlatát tükrözi.

Ezért a Római Katolikus Egyház Krisztus igaz egyháza.

(Forrás: [http://...])

* * *

Translated and posted with permission of Catholic Answers - www.catholic.com