Magyarság és kereszténység

„Amikor közelebb érve megpillantotta a várost,
megsiratta.” [Lk 19, 41]

A katolikus egyház tanítása szerint „a haza szeretete és szolgálata a hála kötelességéből és a szeretet rendjéből következik.” (KEK 2239). Ezért az egyház természetesen buzdítja is a Krisztus-hívőket, hogy „ápolják magukban áldozatosan és hűségesen a hazaszeretetet” (GS 75). De mivel a szeretet soha nem öncélú e felhívás maga után vonja a következőket: „A világi hívők mindenkor «keresztény lelkiismerettel» és az azzal megegyező értékekkel egyetértésben teljesítik általános politikai kötelességeiket, gyakorolják sajátos feladatukat, hogy az evilági rendet keresztény módon átitassák.” Vagyis a „világi Krisztus-hívők, annak érdekében, hogy a világot keresztény szellemben átformálják, semmi módon nem mondhatnak le a «politikai életben» történő részvételről.” „Eltérnek az igazságtól azok, akik tudván, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük, úgy vélik, elhanyagolhatják a földi kötelességeiket, és nem veszik figyelembe, hogy épp a hit fokozza a kötelezettséget kinek-kinek a hivatása szerint.” (Hittani Kongr.: Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben)

Az alábbiakban mintegy élő példaként azon katolikus hitvallókat szeretném megemlíteni, akik a legtöbbet tették a magyar népért.

Mindszenty bíboros

A hazaszeretetre és a politikai életben való részvételre ékes példát adó egyházfők közül mindenekelőtt Mindszenty József bíborost, Magyarország hercegprímását kell kiemelni. Püspöki jelmondata: „PANNONIA SACRA” (Szent Magyarország). Sírfelirata így tanúskodik életéről:

„…Helytállva istenért, egyházért és szenvedő népéért, az elnyomó hatalom kétszer vetette fogságba; 1949-ben pedig életfogytiglani börtönre ítélte. Rabságából 1956-ban a szabadságharc kiszabadította, de miután a szovjet erőszak leigázta az országot, 15 éven át az amerikai egyesült államok budapesti követségén kapott menedéket. Engedelmességből vette magára a számkivetés nehéz keresztjét s aggastyánként lett a világban szétszórt magyarság hű pásztora és igaz atyja. Meghalt Bécsben 1975. május 6-án.”

Hivatását, talán legtisztábban 1948-as elhurcolása előtt fogalmazza meg: „Nyugodtan nézem a mesterségesen felkorbácsolt hullámokat. Azon a helyen, ahol nem pártok, de az Apostoli Szentszék kegyéből és bizalmából őrt állok, a tajtékzó hullámok nem szokatlanok, a történelem változatos. Két elődöm a harctéren esett el, kettőt összes javaitól konfiskálással megfosztottak, Vitéz Jánost fogságba vetették, Martinuzzi a hatalmasoktól felfogadott orgyilkosok kezétől esett el. Pázmányt, a legnagyobbat száműzték. Károly Ambrus a betegek látogatása, gondozása közepette, a pusztító ragály áldozata lett. Elődeim közül senki sem állott ennyire eszközök híjával, mint én. Annyi célzatosan megszőtt, százszor megcáfolt, de konokul továbbhirdetett valótlanság nem tajtékzott a hetvennyolc elődöm körül együttvéve, mint körülöttem.” Valamint: „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos”.

Hazaszeretetét az alábbi sorok világítják meg: „Katolikus hitünk táplálja magyar hazaszeretetünket, mert arra tanít, hogy a hazaszeretet Istentől belénk oltott és Krisztustól megszentelt érzés…” „Mi nem akarunk mások lenni, mint magyarok! Nem tűrjük, hogy magyarok Magyarországot ócsárolják! A magyar ne juttassa a magyart lakat alá! A magyar ne árulkodjék a magyarra! Mi megbecsülünk mindenkit, akik egyek velünk magyarságunkban. Azon leszünk, hogy a könnyező Szűzanya ne sírjon hiába felettünk!” (1946.) „Ha Magyarország teljesen elbukik a marxizmus áradatában, egész Európa számára sírba száll a szabadság. – Aki nem hiszi, jöjjön ide és lásson szemeivel!” (Felhívás a világ püspökeihez, 1948. július 1.)

1956. október 30-án, szabadulásakor intézett beszéde végén a riporter megkérdezte, hogy mit üzen a forradalmi magyar ifjúságnak. Ezt válaszolta: „Igazán az öreg Toldi Lőrincné szavai tolulnak ajkamra: Lelkemtől lelkedzett gyönyörű magzatom. Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom. Gyönyörű látni téged magyar ifjúság, ilyen nagynak, szépnek! Legyen hitetek és ragaszkodjatok az erkölcsi alaphoz mindenben és mindenkor!”

Részlet Mindszenty hercegprímásnak a magyar és külföldi sajtó képviselői előtt 1956. november 1-jén tett nyilatkozatából: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért, honvédségünk, munkásságunk, földmíves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre…”

XII. Piusz pápa és 1956

A tevékeny hazaszeretetet szempontjából Szent Péter utóda, a római pápa, igen kiemelt pozíciót foglal el. Az ő vállán nyugszik ugyanis a világegyház valamennyi népének gondja. Minden nép ügyét egyként magáénak kell vallania. Mindezt tudva mégis különös és megható az a gondoskodás, amelyet 1956-ban az akkori pápa, XII. Piusz népünk irányában bizonyított. Két hét leforgása alatt négyszer intézett felhívást a világ népeinek elöljáróihoz „Magyarország számára nagyon kedves lakossága” érdekében. Ezen megnyilatkozások időrendben a következők: „Luctuosissimi eventus” kezdetű enciklika (1956. október 28.), „Laetamur admodum” kezdetű enciklika (november 1.), „Datis nuperrime” kezdetű enciklika (november 5.), végül pedig november 10-én emelt szót mellettünk „Allo strazio del nostro cuore” kezdetű rádiószózatában. A fenti hivatkozások a vatikáni honlapon megtalálható idegen nyelvű változatra mutatnak, mivel e dokumentumok magyar fordítása az interneten tudtommal nem elérhető. Az alábbiakban csak két pápai dokumentum fordítását közlöm, melyek Szántó Konrád OFM tollából valók (Szántó Konrád: Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház, Bp., Szent Maximilian Lap és Könyvkiadó, 1993., 31-33. és 92-93. o.). A rádiószózat fordítása megtalálható az „Igazunk '56” című folyóirat 2004. március 23-i számában.

1) Luctuosissimi eventus

Tisztelendő testvérek!

Üdvözletünk és apostoli áldásunkat küldjük.

Azok a gyászos események, amelyek Európának keleti részén élő népeit megrázkódtatják, és különösképp a jelenben rettenetes mészárlástól vérző Magyarország nekünk nagyon kedves lakosságát, súlyosan elszomorítják atyai lelkünket, de nem csupán a miénket, hanem nyilvánvalóan mindazokét is, akik szívükön viselik a polgári jogokat, az emberi méltóságot, valamint az egyeseket és a nemzeteket megillető szabadságot.

Apostoli tisztünk ennélfogva lelkiismeretben arra kötelez bennünket, hogy valamennyiőtöket, Tisztelendő Testvérek, és a mindegyiktekre rábízott nyájat nyomatékosan felszólítsuk: testvéri szeretettől indítva velünk esedezve könyörögjetek Istenhez, arra kérvén Õt, hogy – mivel az ő kezében van a népek sorsa és vezetőiknek nemcsak hatalma, de élete is – vessen véget a gyilkosságoknak és végre-valahára igazságosságon, szereteten és jogos szabadságon alapuló igazi béke tündököljék. Értsétek meg valamennyien, hogy a népek megháborított rendjét nem lehet megszilárdítani sem fegyveres hatalommal, amelyből csak emberhalál származik, sem a polgárokon elkövetett erőszakkal, mely benső meggyőződésüket úgysem hallgattatja el, sem pedig kiagyalt hazugságokkal, amelyek tönkreteszik a lelkeket és egyaránt sértik mind a polgári és keresztényi lelkiismeret, mind pedig az Egyház jogait; a szabadság utáni jogos vágyat amúgy sem lehet kioltani külső erőszakkal.

Ebben az igen súlyos helyzetben, mely a kereszténység aklának egyik szeretett részét szorongatja, jóleső emlékezés tölti el lelkünket. Amidőn ugyanis sok esztendővel ezelőtt elődünknek, boldog emlékezetű XI. Piusz pápának képviseletében Budapestre utaztunk, hogy részt vegyünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, édes és vigasztaló érzés töltötte el lelkünket annak láttán, hogy Magyarország nagyra becsült keresztény hívei milyen lángoló hódolattal és tisztelettel viseltetnek a város utcáin ünnepélyes körmenetben végigvitt Legméltóságosabb Oltáriszentség iránt. Abban sem kételkedünk, hogy e nép lelkét ma is ugyanaz a hit és az Isteni Megváltó iránti ugyanaz a szeretet hevíti, jóllehet az ateista kommunizmus hívei minden eszközzel igyekeznek kiirtani a lelkekből az ősi vallásosságot. Ennélfogva minden reményünk megvan arra, hogy e nemes nép a mostani vészterhes és szomorú események közepette is Istenhez fordul esdeklő könyörgéseivel, s elnyeri a hőn óhajtott békét, mely velejárója az igazságos jogrendnek. De abban is erősen reménykedünk, hogy a földkerekség minden igaz kereszténye egyesíti a kölcsönös szeretet jeleként a maga könyörgéseit e sok csapástól és jogtalanságtól szenvedett testvéreivel. Különösen buzdítjuk ilyen imaszándékra mindazokat, akiket az Isteni Megváltóhoz hasonlóan, akinek személyét itt a földön képviseljük, a leggyengédebb szeretettel övezünk: azokat, akik fiatalságuk virágjában az ártatlanság, báj és kedvesség fényével tündökölnek. Az ő esdekléseikben különösképp nagy a bizalmunk, hiszen ők e világnak, melyet oly sok nagy bűn és vétek mocskolt már be, valamiképp az angyalaiul tekinthetők. Velük együtt esdekeljen minden keresztény a Boldogságos Szűz Mária hathatós pártfogásáért, amely oly nagy becsben áll javunkra az Istennél, hiszen ő az Isteni Megváltó áldott szülője és a mi szerető Anyánk. Nincs kétségünk afelől, hogy az emberiség összes városaiban, községeiben, de még a legeldugottabb falvakban is mindenütt, ahova az evangélium világossága fényt árasztott, szívesen teljesíti minden keresztény, s elsősorban az ifjak, meg a leányok ezt a kérésünket, melyhez csatlakoznak a tiéitek is; és ennek eredményéül e sok-sok kérő szó és Szűz Mária közbenjárása révén Isten kegyes segítségével, a nagy fájdalmaktól gyötört, vérét ontó magyar nemzet, valamint Kelet-Európa vallási és polgári jogaitól megfosztott többi népei is igazságosságban, rendben, boldogságban és békességben építhetik újjá államukat, megőrizvén Istennek és Jézusnak, Krisztus Királynak a jogait, akié „az igazságosság és az élet országa, a szentség és a kegyelem országa, az igazságosság, a szeretet és a béke országa”.

Ebben az édes reményben bizakodva küldjük apostoli áldásunkat, az égi kegyelmek hírnökét és jóakaratunk zálogát nagy-nagy szeretettel az Úrban, mind tinéktek egyenként, Tisztelendő testvérek és nyájatoknak, mind pedig különösen azoknak, akik oly sanyarú körülmények között élnek és oly súlyos veszedelmekben görnyednek Magyarországon és Kelet-Európa többi nemzetei sorában, különösen pedig e népek tiszteletre méltó főpapjainak, akik vagy börtönben vagy őrizet alatt vannak, vagy pedig száműzték őket.

Kelt Rómában Szent Péternél, 1956. október 28-án, Krisztus Király ünnepén, pápaságunk tizennyolcadik esztendejében.

XII. Piusz pápa

2) Datis nuperrime

Tisztelendő testvérek!

Üdvözletünk és apostoli áldásunkat küldjük.

Hozzátok, a katolikus világ tisztelendő pásztoraihoz a közelmúltban intézett körlevelünkben ama reményünknek adtunk kifejezést, hogy végre-valahára Magyarország igen nemes népére is rámosolyog az igazságosságra és szabadságra épülő béke új hajnala, mert úgy látszott, hogy rendeződnek e nemzeten belül a közviszonyok.

Azok a hírek azonban, amelyek ezt követően jutottak el hozzánk, keserű szomorúsággal töltötték el lelkünket: mert szerte a magyarok városaiban, községeiben és falvaiban ismét olyan polgárok vére ömlik, akik lelkük mélyéből áhítják az igazi szabadságot: ami hazájuk belső rendjében már helyreállt, azt erőszakkal ismét fölforgatták és elpusztították, és a vérző népre idegenek fegyvereivel kényszerítették rá a szolgaságot. Nem állhatjuk meg, hogy ezeket a gyászos eseményeket, amelyek nemcsak az összes katolikusokat, hanem az összes szabad nemzeteket is megrendítő szomorúsággal és méltatlankodással töltik el, hivatalunkkal járó lelkiismeretünk parancsára meg ne sirassuk és el ne ítéljük. Majd meglátják azok, akiknek parancsára e szomorú gaztettek történtek, hogy a népeket megillető szabadságot nem lehet eltörölni emberek vérének ontásával.

A magunk részéről mi, akik mindenki iránt atyai érzelemmel viseltetünk, sohasem tartjuk megengedhetőnek, hogy bármelyik fél részéről is igazságtalanul bármiféle erőszakot, bármiféle vérontást alkalmazzanak, de minden népet és társadalmi osztályt csakis olyan békére buzdítunk, amely igazságosságon, amely szabadságon, amely szereteten alapul és abból táplálkozik. De amit az Úr Káinnak mondott: … „Öcséd vére felkiált hozzám a földről”, ma is igaz: a magyar nemzet vére nagyon is az Úrhoz kiált, aki van olyan igazságos bíró, hogy ha a magánembereket gyakran csak haláluk óráján sújtja bűneik miatt, a népek vezetőit azonban, akik jogtalanságot követnek el másokon, s nemzeteiket olykor már a mulandó életben is megbünteti, mint a történelem tanúsítja.

Ezért esdeklő szóval kérjük, indítsa meg a nagy irgalmasságú Megváltó azok lelkét, akiknek az akaratától függ ez a dolog, olyannyira, hogy érjen immár véget ez a jogtalanság, mindenféle erőszakot fékezzenek meg, s valamennyi nép békességre térve, békés és szelíd eszközökkel jusson egyességre.

Különösképpen pedig azok számára, akik a gyászos események közepette szörnyű gyilkosság áldozatai lettek, a végtelen irgalmú Istentől örök világosságot és véget nem érő nyugalmat kérünk a mennyekben; és azt óhajtjuk, hogy a keresztények összessége ennek az érdekében is fűzze a miénkhez esdeklő könyörgéseit.

Ezek közlése mellett a mennyei ajándékok kieszközlőjét és atyai jóakaratunk tanúságát, apostoli áldásunkat küldjük egyrészt tinéktek Tisztelendő Testvérek, egyenként mindnyájatoknak és nyájaitoknak, másrészt igen nagy szeretettel kiváltképp a magyarok drága nemzetének.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1956. november 5-én, pápaságunk tizennyolcadik esztendejében.

XII. Piusz pápa

[Lásd továbbá: Dokumentumok az 1956-os szabadságharc eseményeiről – XII. Pius és Mindszenty József megnyilatkozásai, in Távlatok 73 (2006/3)]

Prohászka Ottokár

A XX. század maghatározó magyar katolikus gondolkodója, a század eleji katolikus reneszánsz egyik szellemi atyja, hazafiságból is örök időkre szóló példát adott az utókornak. Horthy Miklós kormányzó épp ezért kormánya miniszterelnökének szerette volna megnyerni őt. A nagy püspök így ír erről naplójában:

„(1920) Jan. 12. Hát hogy mi érheti az embert, azt volt alkalmam ma megtapasztalni. Elhivatott Horthy fővezér, autón mentem nagy locs-pocsban; bementem hozzá, fogadott Berzeviczky lovas tábornok jelenlétében. Előadta, hogy mily nehéz a helyzetünk és? és? én leszek a miniszterelnök! Hát leesett az állam! Mit? én, miniszterelnök? Nem értek én ahhoz; nem tudok én emberekkel tárgyalni, tanácskozásokat vezetni, parlamentben elnök szerepében minden tárcába vágó ügyekben felelni, nem értem én a parlamenti életet; szóval, fogjanak maguknak hozzáértő embert s ne hajdút harangöntőnek. No, de hát, így meg úgy, volt erre a felelet! S én ott ötöltem-hatoltam s végre azt mondtam: ha katonai őrjárattal elhozat, engedelmeskedem; máskép nem! soha, soha, nem! Valahogyan nyugodt vagyok. Az is baj volna, ha még egyszer eltolnák a választásokat; teljes apáthiába süllyedne a magyar nép. S csak a demokratáknak használna.”

Írásaiban számtalan példát találhatunk hazaszeretetére. Most idő hiányában csak egyet adok közre:

„… Mi az osztályharc nemzetköziségével szemben nemzeti alapon állunk s a nemzeteket egyedeknek nézzük, melyekbe sajátos feladataik szolgálatára nemzeti öntudat s bizalom kell. A nemzeti eszme, mint népcsaládi öntudat s az összetartás érzete bizonyára szintén hatalmas kapcsolat s nagy tömörítő elv és erő a nemzetközi bomlasztó befolyásokkal szemben, melyek a proletár rétegeket fölösleges s erőt pazarló ellentétbe hozzák a legtermészetesebb érzésekkel, milyenek haza, szülőföld, nemzet. …”

(A szociáldemokrácia filozófiája, in.: Schütz A. [szerk.], Ö. M., SZ.I.T., 1927., XI., Kultúra és terror [1918])

Bangha Béla SJ

Bangha Béla (1880-1940) jezsuita atya nevét valószínűleg még a legtöbb katolikus sem ismeri, holott tetemes életműve 1942-43-ban 30 vastag kötetben jelent meg. Teljes ismeretlensége már akkor is talány lenne, ha életében kizárólag csak írással foglalkozott volna. Erről azonban szó sincs. A két világháború közötti magyarság egyik szellemi vezéralakjának életútját a Katolikus Lexikon (SZ.I.T., 1993-) nagy vonalakban így összegzi (csak az általam lényegesnek ítélt részeket közlöm): Pappá szentelése után átvette a Mária Kongregáció folyóirat szerkesztését. Ugyanebben az évben hitvédelmi előadásokat kezdett. Két év múlva, 1912-ben megalapította a Magyar Kultúra folyóiratot. A kat. sajtó helyzetének előmozdítására megszervezte a Kat. Hölgyek Orsz. Sajtóegyesületét. A lelkipásztori munka elősegítésére létrehozta a Kisegítő Kápolna Egyesületet. 1917-ben szintén a katolikus és nemzeti sajtó pozíciójának javítására, ill. a liberális sajtó ellensúlyozására létrehozta a Központi Sajtóvállalatot (KSV) és részvényeket bocsátottak ki. A Tanácsköztársaság alatt művét tönkretették, menekülnie kellett. Hazatérése után újjászervezte a KSV-ot. A KSV fenntartására 1922-ben szerte a világban, New Yorktól Mezőkövesdig kb. 100 városban tartott előadást. 1923-tól egy latin nyelvű folyóirattal az egész világ Mária kongregációit irányította. Mint hithirdető bejárta Olaszországot, Németországot és a Balkánt. Nemzetközi kongresszusokat szervezett és irányított. 1925-ben átvette a Magyar Kultúra és a Mária Kongregáció folyóirat szerkesztését. 1931-33-ban szerkeszti és kiadja a korábbi Katolikus Lexikont 4 kötetben. Az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus fő szervezője. Ez az az esemény, amelyre a szentatya képviseletében mint pápai legátus hazánkba érkezik Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz, aki 1956-ban – mint fentebb bemutattam – négyszer is szót emel mellettünk a világ közvéleménye előtt. „Luctuosissimi eventus” kezdetű enciklikájában kifejezetten meg is említi ezt az 1938-as Bp.-i világkongresszust, melyen egy életre szóló barátságot kötött népünkkel.

Látjuk tehát, minden ok megvolna rá, hogy nemzetünk Panteonjába állítsuk őt. Rehabilitációjára azonban várni kell még. Bűne kettős: hitvallóan katolikus és magyar hazafi volt, a szó legnemesebb értelmében.

Ami a rehabilitációt illeti, nincs kétség, erre még igen sokat kell várni. Bangha Bélát ugyanis antiszemitizmussal vádolják, amely ma, a XXI. század elején minden másnál nagyobb akadálya a jóváigazolásnak. Bangha páter azonban nem volt antiszemita, ahogyan Prohászka sem. Legalábbis nem a szó mai értelmében. Zsidóságról alkotott véleményével megmaradt a keresztény erkölcs keretein belül. Nézetei ezért természetesen ma is vállalhatók. Az már egy másik kérdés, hogy a háború óta mesterségesen szított túlérzékenység tapasztalható e témában, ez pedig nem teszi lehetővé a dolgok tárgyilagos, higgadt és elfogulatlan interpretációját.

Írásos életműve kincsesbánya azoknak, akik közérthető nyelvezettel megírt, de tudományos igényű keresztény illetve nemzeti apológiát keresnek. A liberális sajtóról és a mögötte álló hatalmi elitről írt esszéi időszerűségükből semmit sem veszítettek.

De most beszéljen ő. Az alábbiakban a kereszténység és a magyarság viszonylatát megvilágító, jellemzőnek mondható politikai írását közlöm. Előrebocsátom, hogy az általa használatos kifejezések egyikének-másikának jelentése kissé módosult, ami értelemzavaró lehet. Egy módszertani elv az olvasáshoz: érvelése nagyon pontos, és minden szónak megvan a maga sajátos helye és jelentősége, ezért esetleg többszöri olvasással jutunk el a teljes megértéshez. A kiemelések az eredeti szöveg sajátjai.

A nemzeti eszme és a kereszténység

(in.: Bíró Bertalan [szerk.], Bangha Béla Összegyűjtött munkái, Bp., SZ.I.T., 1942-43., XXVIII., 146. skk.)

A nemzeti eszme merőben emberi és pogány alapon nem egyéb, mint a földrajzi és történelmi, esetleg faji és nyelvi összetartozásnak érzete, mely a közös múltból, közös hagyományok és remények kultuszából, közös törvények és intézmények talajából meríti erejét. A keresztény nemzeti eszme ennél sokkal több, szentebb és nemesebb: az összetartozás érzetében az egymásra utaltaknak és egymáshoz tartozóknak Isten akaratán nyugvó erkölcsi egységét állapítja meg, ezt az egységet a keresztény erkölcsi és jogrend legfelsőbb szankcióinak védelme alá helyezi s az egy-nemzet gyermekeire nézve a keresztény szeretet parancsának fokozottabb gyakorlását teszi lelkiismeretben kötelezővé. Első pillanatra szembeötlő, hogy a „nemzeti” eszmének a „keresztény nemzeti” eszme legerősebb hatványozása, legszentebb, örökebb s mindennél szilárdabb alapra helyezése.

A magyar nemzetnek óriási szerencséje, hogy a nemzeti eszme benne Szent István óta legmélyebb kapcsolatba került a kereszténységgel s mint keresztény nemzeti gondolat vésődött bele a nemzet fiainak lelkébe. Ez a keresztény nemzeti eszme volt közel egy évezreden át legbiztosabb támasza sokat szenvedett, sok vihart látott nemzetünknek. Nem ismeri a magyar történelmet, akinek bőven kell bizonyítgatnunk, mit köszönt nemzetünk nemcsak európai királysággá alakultában, nemcsak kulturális fejlődésében a kereszténységnek, de mit köszön neki állandóan akkor, amikor belőle meríti a nemzeti összetartozás, a nemzeti kultúrmisszió s a nemzeti jog legmélyebb szentesítését, legelpusztíthatatlanabb nimbuszát. A Szent István koronájának tisztelete, a szent király nagy gondolatainak észrevétlen tovalüktetése a legutolsó tanyai magyar szívében legjobban fejezi ki a nemzeti eszmének ezt a megdicsőülését az apostoli kettős kereszt fényében. A vörös zászló is nem ok nélkül volt egyformán ellensége a keresztnek és a háromszínű nemzeti lobogónak.

Ezen a keresztény nemzeti gondolaton azonban szintén rést ütött a legújabb kor liberalizmusa és elkereszténytelenedése s 1848-tól kezdve törvényhozásunkban és államéletünkben sűrűn találkozunk a pogány-zsidó állami és nemzeti eszme dédelgetésével. Ez a nemzeti liberalizmus teremtette meg a „felekezetnélküli” államot s az egyházellenes törvényeket; ez mellőzte lehetőség szerint egyre jobban a kereszténységnek az állam irányításában való szerepét. Ez dédelgette a zsidóságot s növelte naggyá köztünk azt a hazug, önző, tartalmatlan sovinizmust, mellyel nemzetiségeinket oly alaposan elhidegítettük magunktól.

A keresztény nemzeti eszme nem sovinizmus s amíg a liberális nacionalizmusnak nem adta át a teret, addig nemzetiségeinkkel a legjobb barátságban éltünk. A keresztény nemzeti gondolat nem jelenti más nemzetek sajátlagos értékeinek értelmetlen lebecsülését, sem a magunk erejének és nagyságának értelmetlen túlbecsülését. Nem jelenti a nemzeti nyelv kultuszának azt az ügyetlen és gyakorlatiatlan túlzását sem, amellyel nemzetiségeinknek faji és népi érzését oktalanul sértettük. De jelenti igenis azt a szent meggyőződést, hogy honfitársainkkal szemben Isten akarata szerint is különösebb testvéri együttérzést és tevékeny szeretetet kell tanúsítanunk, hogy a magunk igazi egyéni boldogulását is a nagy nemzetcsalád erősítésével s boldogításával kell kiküzdenünk.

A keresztény nemzeti eszme szerint a nemzet nem annyira faji, nyelvi vagy származási összetartozást, mint inkább ezeken a kapcsolatokon s a földrajzi és történelmi egybetartozáson alapuló magasabb, kulturális és erkölcsi egységet jelent. Ennek az erkölcsi és kulturális egységnek tagjai az idegen nyelvű polgárok és nemzetiségek is. Amint viszont nem mindenki tekintendő azonnal teljes értékű polgártársnak, aki mégoly jól elsajátította is nemzeti nyelvünket.

A keresztény nemzeti eszme végül nem ellentéte a keresztény nemzetköziségnek sem. A radikális és szocialista nemzetköziség hazaárulás volt s a nemzeti eszme tagadása; s ez kétszeresen erkölcstelen és esztelen dolog oly kicsiny nemzetnél, aminő mi vagyunk s háromszorosan esztelen akkor, amikor a közvetlen szomszédságunkban élő még kisebb nemzetek éppen a nemzeti eszme hatalmas lendítőerejéből merítik az energiát fokozottabb fejlődésre s izmosodásra a mi kárunkra.

A nemzetköziség eszméjét emelni bálvánnyá, midőn körülöttünk, sőt határainkon belül, keleten, délen, nyugaton és északon a nemzeti eszme új birodalmakat teremtett, oly esztelenség és gonoszság volt, mely egymagában örök időre hazaellenesnek bizonyította kitermelőit: a liberalizmust és a szociáldemokráciát. Mindazáltal nemzetközi kötelességeink is vannak; nemzetközi viszonyokat s kapcsolatokat is kell keresnünk. A kultúra legértékesebb javai nemzetköziek és sok tekintetben nemzetközi ápolásra vannak utalva.

S főleg akkor, amikor a kereszténység ellenségei, liberalizmus, plutokrácia, szabadkőművesség és és szociáldemokrácia nemzetközileg szervezkednek s szövik meg hálóikat a keresztény érdekek és gondolatok nemzetközi megfojtására, a keresztény eszmék s intézmények védelmére a nemzetközi keresztény szervezkedésnek is mihamar meg kell indulnia – politikai, gazdasági, pénzügyi, karitatív, művészeti, irodalmi és sajtótéren. A katolicizmusra, mint amely a maga világszervezetével, 280 milliónyi hívével, hatalmas intézményeivel s erős központi vezetésével amúgy is kész kerete a további nemzetközi szervezkedésnek, e téren különösen nagy feladatok várnak s örömmel értesülünk róla, hogy külföldön máris élénken kezd bontakozni a katolikus internacionálé nagyarányú tervképe.

Kerkai Jenő SJ

„Szerelme a magyar nép volt – Száz éve született Kerkai Jenő” - címmel közölt megemlékezést Kerkai Jenő jezsuita atyáról az Új Ember 2004. november 7-i száma:

„A XX. századi «félbemaradt», de inkább derékba tört magyar keresztény reformkor talán legjelentősebb kezdeményezésének, a parasztifjúság műveltségét, szakmai fejlődését és lelki-szellemi öntudatosulását egyszerre szolgálni akaró Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsának (KALOT) volt az «atyja». […] Már 1949. február 7-én letartóztatták, és tíz év múlva emberi roncsként engedték csak «szabadon». Azok, akik magukat máig «haladóknak» hirdetik, valójában féltek attól, aki igazán haladó volt. […] A mozgalom harmincötezer főnyi vezető réteget képzett ki. […] Az a nemzedék, melyet a KALOT megérintett, mindvégig a magyar vidék szakmai és erkölcsi elitje maradt. […] Kerkai Jenőnek, a jezsuita szerzetesnek életszentségét, egyházhűségét és hazaszeretetét nem tudták megtörni. A XX. század egyik legnagyobb magyar katolikus egyénisége száz évvel ezelőtt, 1904. november 9-én Kerkaújfalun született. Egész életében legnagyobb szerelme - ahogy halálos ágyán is vallotta - a magyar nép volt. A pannonhalmi szociális otthonban hunyt el 1970. november 8-án.”

(Forrás: [http://...])